Hirtelen jött lehetőség
Utazás Észak Toszkánába
A július elején megtartandó edzőtábori hetünk utolsó napját az évek alatt már jól megszokott nagymértékű kimerültség jellemezte. Ám idén ez a nap másról is emlékezetes marad. Fáradtságunkat egy izgalmas hír tette semmissé, két hét múlva Észak-Toszkánába utazunk!Volt már példa az együttes történetében ennyire utolsó pillanatban érkezett meghívásra, ilyenkor mindig nagyobb kihívás az előkészületek lebonyolítása, sok, előre eltervezett programot kell átszervezni, viszont mindenki biztos volt abban, hogy nem éri majd csalódás. Mint ahogy gondoltuk, egykettőre elérkezett az indulás pillanata, egy késő délutáni órában, viseletekkel megpakolva útnak eredt a Muzsla Néptáncegyüttes, majd másnap délelőtt már az Appenninek hegyei között, Camporgiano településen parkolt le a busz.
Gyönyörű látvány, szikrázó napsütés és friss levegő fogadott bennünket, és hamarosan megtapasztaltuk a helyiek mérhetetlen kedvességét, vendégszeretetét is. A mi kis csapatunk egy hasonlóan családias közösségbe csöppent, akik nem csak a fesztivál lebonyolításáért, hanem a táncosok teljes ellátásáért is feleltek. A kényelmetlen éjszakai utazástól kimerülve, nagy elégedettséggel fejeztük be első ebédünket, mellyel azonnal megtapasztalhattuk az egyszerű, de annál nagyszerűbb, autentikus olasz konyha örömeit.
Lehetőségünk volt a program gálája előtti regenerálódásra, amelyet, mint ahogy azt a „muzslás virtus” kívánja, a lehető legkreatívabban töltöttük el; meglátogattuk a szomszéd település strandját, ahol a medencében történő hűsölés mellett vérre menő strandröplabda meccsek után bajnokot avattunk, majd este mind összegyűltünk Camporgiano főtéri bár és vinotékájában, ahol megkóstolhattuk a helyiek által közkedvelt grappa és corretto italokat. Másnap reggel mindenki elfogyasztotta mennyei olasz kávéját, és a kíváncsibbak felkerekedtek még egy kis városnézésre. A szűk utcácskáknak, rusztikus házfalaknak, és igényesen megmunkált nehéz faajtóknak meg volt az a képessége, hogy addig is elfelejtették velünk a szédítő kánikulát.
A gálát hosszú, délutáni próba előzte meg, este pedig már viseletben, izgatottan sorakoztunk fel a megnyitón, ki-ki kezében fáklyával, amelyeknek fénye megvilágította a fölénk magasodó Camporgiano-i vár falát. Tartalmas, egyórás műsort adott az együttes, többek között nagy sikere volt a Dunántúli üveges táncoknak, és a Kalotaszegi legényesnek, amit nem csak az olasz közönség és néptáncegyüttestagok, de a muzslás lányok is büszkeséggel telve csodáltak. Büszkék vagyunk ilyenkor, nem csupán az együttesre, de nemzeti értékeinkre is, hisz ekkor más kultúrák ismerhetik meg, milyen csodálatos is a magyar néptánc.
A további programhoz tartozott a vasárnapi misén való részvétel, felvonulás és záróműsor. A nap végén minden generáció, a kisváros apraja-nagyja összegyűlt a lámpafüzérrel kivilágított városháza terén és megünnepelte a csodálatos hétvégét, aminek mi is részesei lehettünk. A hétfői napra nagy kirándulást terveztünk, bármelyik irányba elindulhattunk volna, annyi szép táj és város ölelt körül minket, mi végül Pisát és a Pisa-i tengerpartot választottuk úticélnak. A ferdetorony minden oldalról való megvizsgálása után szétszéledt a társaság, szabadon róttuk a város utcáit. A nagy meleg elől a tengerbe menekültünk, majd kavicsokat szedtünk emlékül. Camporgianoba visszatérve megültük búcsúvacsoránkat, aztán egy utolsó táncrendet váltottunk a helyiekkel, magyar és olasz együtt ropta a moldvai körtáncot. Kedden délben, a már megszokott viseletlogisztikát a hátunk mögött tudva, elindultunk hazafelé. Búcsút intettünk a kisvárosnak, a toszkán tájnak, s másnap hajnalban felejthetetlen élményekkel gazdagodva köszöntöttük újra az itthoniakat.
u. i.:
Hogy néhány nap távlatából visszagondolva milyen érzések keringenek a fejünkben, egyéni dolog. De, úgy hiszem, a szívekben egy kép maradt meg Camporgiano-ról, melyet magunkkal hoztunk hazulra. Évről évre, minden külföldi turné alkalmával, mikor következetes, kemény munkával készülünk és tiszta szívvel, vállvetve lépünk fel a színpadra, képviselve Hagyományainkat, viszonzásképpen a vendéglátóinktól mindig egy ilyen képet kapunk az albumunkba. Ez a legnagyobb ajándék, amit külföldön a Nemzetet és annak Értékeit képviselve kaphatunk. Nem másról van itt szó, mint azokról a kópiákról, melyeket hetven, nyolcvan, száz éves korunkban, mikor már remeg a kezünk és elég rossz a szemünk, boldogan, biztos kézzel, minden részletét látva lapozgatunk majd. Életünk önfeledt pillanatairól szólnak ezek a képek. Mind, egységesen. Ám külön-külön is ép, egészet alkotnak. Az én fotópapíromon egy magyar szemmel nagyon szimpatikus jelenet ölt alakot, ha Camporgiano-hoz lapozok: a helyszín egy kis toszkán hegyi-város, melynek központjában emelkedik tizenkét méter magasba egy román stílusú vár. A lábánál elterülő főtér borozója a színhely, vasárnap éjfél után úgy fél órával. Az ajtók zárva, a tér üres, a szűk sikátorokból lágyan-édes füge illatot hoz egy hűvös éjjeli szellő. Az aznapi fesztivált nem ezen a téren, hanem a hivatalnál tartották, ám már ekkorra elhallgattak a hangszórók, pakolnak a szervezők. A helyi arany-ifjak azonban, bár tettek ellene akkor este éppen eleget, mégis szomjazva érkeznek a kis térre. Felkiáltanak a vinotéka tulajának, aki a boltja feletti harmadik emeleti ablakból kinéz, majd úri nyugodtsággal, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, mintha tartozna ezzel a köz – talán már megszokott – igényének, mintha így adózna az, Olaszországban oly hőn szeretett, legnemesebb ital bacchusi-oltárán, kinyitja a boltját vasárnap éjnek éjjelén, és jó modorral tölt a vendégeknek. És beszélget velük, és nem színleli a nyugodtságát, mert az derű, és nem színleli a kimértségét, mert az tudás, és nem játssza meg a fölényeskedését, mert az bizony valódi fölény. Ez az a színészeti módja az élet nevű tragikomikumnak, ami csak egy szolgálónak lehet jellemvonása, aki az életet szolgálja, aki vasárnap éjjel kinyit pár helyi srácnak. Még az is lehet, hogy hitelbe ittak… Ezt az ajándékot kaptam idén nyáron a tánccsoport tagjaként Olaszországban. És most visszateszem a Camporgiano-i képet az albumomba, oda, ahonnan életem végéig mindig újra és újra elővehetem.
Tari Eszter
Nagy Bence