A lengyelországi üdítő kelet
A nyári külföldi turnék mindig izgatják a fantáziánkat.Vajon sok csoportot ismerünk meg? Több emberrel, távolabbi kultúrákkal találkozunk, mint egy éve? Vajon kötődnek ismét hosszan tartó barátságok? Lehet még a tavalyinál is jobb? Az utóbbi kérdésre köztünk mindig kényszerű mosoly és fejrázás a válasz vagy még talán egy-két kérdőre vonó mondat is társul a mimika mellé. „Ne viccelj már! Jobb turné, mint Dánia? Ibiza felülmúlta, de. Ugyan kérlek!” Az embereknek, ha elvárásai támadnak valamivel kapcsolatban, hajlamosak alulértékelni azt és inkább kritikusan konstatálni, mint reálisan értékelni vagy hova tovább, annak előnyeit kidomborítani. Ilyen felemás hangulat uralkodik mindannyiunk szívében addig a percig, amíg indulás reggelén a raktár ajtaja előtt meg nem látjuk egymást. Ott kezdődik a varázslat! Idén nyáron a németországi pár napos kiruccanás ellátásában, szervezettségében felülmúlta valamennyi azelőtti külföldi turnénkat, nem beszélve a belorusz lányok szépségéről, mely egy némely táncos érdeklődését, köztünk legyen szólva, igencsak felkeltette. Na, hát ezek után már nekünk újat mutatni külföldön lehetetlen volt.
Gondoltuk mi. Láttuk a Földközi-tenger mediterrán gyöngyszemét, nem mellesleg minden életrevaló fiatal álom úti célját, ahol a svédasztalos étkeztetés új fogalmát ismertük meg minőségi síkon. Láttuk a német vendégszeretet, odafigyelés és logisztika csodáját, melynek során úgy érezte mindenki, mintha egyénre szabott ellátás lenne, nem pedig 12 ország több száz táncosának találkozója. Ezek után mit mutathat nekünk Lengyelország immáron sokadik alkalommal?Kérdésünk létjogosultságát nem befolyásolta még a velünk már több ízben is dolgozó program-szervezőnőnk lelkiismeretes, minden részletre odafigyelő munkája sem.
De Lengyelország most olyat mutatott, mire évtizedek múltán is jó szívvel és derűvel emlékezhetünk. Észak-Lengyelország partjainak azon a részén csaknem liszt finomságú, tört fehér homok szegélyezi a szárazföldet. Söreik, biztosan állíthatom, a német minőséggel vetekednek, a füstölt hal íze a szájban azt a jól ismert érzést keltette, ami akkor fog el, ha tudjuk, soha, sehol máshol nem találkozunk ezzel a gasztronómiai csodával csak fent Északon és had ne beszéljek az áfonyás gofriról. Ám mégsem ezekről az ételekről és italokról maradt emlékezetes „ez” a Lengyelország. Sok-sok barátság, emberség az, amit adott Lengyelország, a lengyel csoport szinte testvéri gondoskodása fölöttünk és a román táncosok érdekes közeledése a tánchoz és még a saját csoportjukon belül is egymáshoz, mind-mind meghatározó hozzátartozója volt annak a végső konzekvenciának, aminek a gondolata átjár még több hónap távlatából is. Több emberrel, távolabbi kultúrákkal találkozunk, mint egy éve? Lehet még ennél is jobb turnénk?